Mármint a XX. Gruppen. A marosvásárhelyi retro-kabaré mondhatni reprezentatív válogatást hozott össze a 2011-2012-es évadra, amely így egyfajta merítés az elmúlt két évtizedben bemutatott bohózatok legjavából. Már az előadás kezdete előtt sejteni lehet – széthúzott függöny előtt helyezkedhetnek el a nézők –, hogy ez esetben többrétű, akár multimédiásnak is felfogható előadásban lehet részünk, mint a nagyérdemű közönség derűre szomjazó és elszánt tagjainak, mert ott a díszletet imitáló asztal, pár szék, néhány mikrofon és a vetítővászon, és – természetesen a molinó – a XXth Century Fox helyi viszonyokhoz alkalmazott óriásplakátja, s rajta: „A XX.-on is nevetni FOX”.
Hamarosan kiderül, hogy az oridzsinál konferanszié – ki lehetne más, mint a két évtizeddel és húsz kilóval egykori önmagánál „súlyosabb” mindenes!? –, maga Nagy István lépdel a mikrofonhoz, hogy jelentse a retrót. Bizonyos jelenetek felvételről mennek, jönnek elő, mint klipek. Inkább a zenész-táncos betétek, amelyeket nehéz lenne íziben így rekonstruálni, hiszen nincs minden alapító jelen, s van, aki már mennyei páholyból derül a régi truppon…
Úgy alakul az előadás, mint valami időskála, amelyen előre-hátra lehet huzigálni a csúszkát. Hol itt vagyunk, 2011-ben, 2012-ben, hol a kezdeteknél, aztán 1998-ban, 2002-ben, 2004-ben. Meglepő módon frissek a leporolt jelenetek. Nem is kell leporolni őket, csak a gyűrődéseket kell elsimítani imitt-amott, s már működik minden hecc. Jól esik derülni a borún. Felidéződik 1990 márciusa, a pofon, amelyet vissza kellene adni, a barna bőrű testvérek kiállása, hogy „ne féljetek, magyarok, itt vannak a cigányok!”, 2004. december 5., amikor a magyar Mikulás fityiszt mutat, és nem hoz anyaországi buletint, a NATO-integráció kora 2002-ből, a euró nevű csoda-pénznem születése, és a megnyíló országhatárokon átcsap a világvándorlás vágya, amikor gáborék is felismerik a Keljfel-tornyot, és annak árnyékában a Sarkozy-nevű potenciális partnert.
Felszabadultan, minden kényszer nélkül lehet nevetni. Olyan program ez, amely által – végre! – olyanok lehetünk, amilyenek szeretnénk. Nagyok. Máskor úgyis csak akkoracskák vagyunk, mint holmi hangyák. Ebben a hétköznapi kisebbségi izében olykor csak nagyítóval látunk rá tragikusan törpe mivoltunkra. Miért ne mernénk nagyok lenni legalább két órára, ha itt a lehetőség?!
Simó Márton