Idén úgy alakult, hogy a Székelyudvarhelyen működő három ifjúsági néptánc-együttes közül a Gereben Néptáncegyüttes előadása volt a legutolsó a gálaelőadások sorában. Köztudott, hogy a Boróka, a Kékiringó és a Gereben együttesek között létezik egy egészséges versengés, aminek az a természetes következménye, hogy mindig a jóra, s a még jobbra törekednek.
Ezek a karácsony előtti fellépések tulajdonképpen beszámolók is egyben az éves tevékenységről, foglalatai az esztendőnek. A néptánc azonban nem valami bajnokságféle, legalábbis jelen esetben nem az, úgyhogy nem tisztünk semmiféle rangsort felállítani a kiváló együttesek közt. Annyi azonban bizonyos, hogy a Gereben idei előadása egy kicsit más volt, kilógott a sorból.
Az együttes vezetője, Ozsváth Imola tanárnő nem folyamodott másutt élő művészeti szakirányítókhoz, Boros Bélát és Hildát kérte fel a koreográfia megálmodására és kivitelezésére. A koreográfusok úgy gondolkodtak, hogy a legkeletibb magyar tájegységek – Felcsík, Gyimes és Moldva – motívumkincseit használják vázként, amelyre felfűzik a többi – székelyföldi, mezőségi, Körös-vidéki, bihari, illetve dunántúli – dallam- és mozgáselemet. A Kaszaj és a Kedves zenekarok pedig kiválóan vették a lapot, olyan talpalávalót húztak, amilyent kellett. A táncban ábrázolt motívumok hol egyik, hol másik magyar vidéket idézték, de a körtáncok crescendója mindig csángó motívumok mentén, az ütőgardony hangjára csúcsosodott. Nagy szenvedéllyel járták a gyermekek és fiatalok. Volt olyan pillanat, amikor az össznépi táncban százötvenen voltak a színpadon. A pásztorok, a háromkirályok, a regösök „táncházi” látogatása csak éppen jelzésértékű volt. Az igazi hangulat a végkifejletkor nyilvánult meg, amikor a táncosok, remegő lángú kis gyertyákkal közeledtek a közönséghez, hogy mindenkit táncházba, magához a néphez és az ünnephez vonzzanak.
Amikor Szűcs-Olcsváry Gellért, a Tomcsa Sándor Színház művésze bekonferálta a programot, tulajdonképpen egy mini-esszét olvasott fel, amely magába sűrítette mindazt, amit a téli napfordulóhoz tartozó ünnepkör magában hordoz Luca napjától Vízkeresztig. Ez minden hasonló fogantatású műsor esetén így van rendjén. A kiselőadásban – amely valamivel hosszabb volt, mint az ilyenkor szokásos – elhangzott néhány fontos néprajzi adalék e fontos ünnepkör eredetéről és meghonosodásáról tudni érdemes, illetve időnként fel kell frissíteni az emlékezetet, hogy jobban értse a közönség a látnivalókat. A pogány, a messziről jövő zsidó, görög, római hagyományokról esett szó, a csillagászati megfigyelésekről, a visszatérő fényről.
A Kárpát-medence hagyományaira úgy közelített a gondolat, mintha egy távolról érkező madár szemével nyitná elénk a képet, amely rólunk alkotható. Nyilvánvaló, hogy ez a műsor is magyar tájegységektől függetlenül, azok motívumokat egybemosva és ki-kiemelve építkezett.
Simó Márton